Deiter egy kis ideig habozott. Át kellett gondolnia, hogy miképp is szeretne Adelaïde segítségére lenni. Nem tartotta magát jó nyomozónak, de az ötleteire sosem panaszkodott még senki.

 - Nos... - kezdte, majd köhintett egyet. - Először is, kérlek mutass egy képet Martelről!

 Adelaïde biccentett, majd hirtelen felállt.

 - Gyere velem! - kérte halkan, de határozottan, Deiter pedig követte a lányt.

 Szinte vakon sietett utána, és még maga is alig tudta, mire vállalkozott. Egy fiút megkeresni nem kis feladat, de a dolog súlyát még nem érezte eléggé. Pedig ha úgy lett volna, bizonyára nem ajánlotta volna fel a segítségét egy idegennek, hiszen ő az egyszerű megoldások híve volt. Ha valakinek fájt a szeme, ő sosem egy gyógyszernévvel, helyette csak egy ,,Csukd be!"-vel válaszolt. Ám most, mintha egy egészen más ember lett volna, úgy sietett Adelaïde után, aki egy egyszerű, ám mégis elég nagy családi háznál állapodott meg. Kissé elhanyagolt kert keresztezte a sárgára festett falú házat, minek matt, szürkés-kék teteje egész' alacsonyan állt. Pont akkora volt, mint a mellette lévő pár méteres fenyőfa. Deiter mégis irigykedve nézett a házra. Sehol egy szomszéd, tágas udvar, és még csak nem is volt messze az ő munkahelyétől. Tökéletes.

 - Itt lakom - jelentette ki a nő magyarázatképp, Deiter pedig bólintott, és amint kinyílt az ajtó, belépett az előtérbe.

 Női parfüm, és mosott ruhák illata csapta meg az orrát, és ahogy körülnézett, ugyanolyan kifinomult bútorokat pillantott meg, mint amilyen a gazdája. Rend és csöndesség honolt a nappaliban. 

 - Szép ház - dicsérte meg illedelmesen, Adelaïde arcán azonban egy gúnyos vigyor futott keresztül.

 - A férjem építettette - felelte hanyagul. - Egyedül a stílusa és a kinézete az, ami dicsérni való abban a tetűládában.

 Deiter elhallgatott, és óvatosan letelepedett a kanapéra. Így figyelte, hogyan keresi fia képét Adelaïde.

 - Meg is van! - mondta, előhúzva egy dobozt a fiókból. - Nem nagyon szeretek benne kotorászni, mert mindig visszatérnek a régi emlékek...

 A férfi biccentett, megszólalni azonban nem mert. Úgy érezte, most Adelaïde-on csupán egy dolog segíthet, csakis egyetlen egy dolog nyugtathatja meg, ez pedig nem más volt, mint a csönd. A csönd, amely olykor-olykor élesebben vág bele a levegőbe, mint egy hangos sikítás. A csönd, amely a halálnak is az egyik jele. De jelenleg a nyugalom és a béke egyetlen szóval való jellemzése volt. A nő pedig hálásan pillantott fel a férfire, és csak halkan, hogy ne zavarja meg a hallgatagságot, így szólt:
 - Kérlek, nyisd ki te!
 Deiter engedelmesen elvette tőle a kissé poros dobozt, és felpattintotta a zárat. Sok kép sorakozott benne. Legfölül egy olyan, amin Adelaïde egy babát tartott a kezében. Mosolygott, ám az arca mégis gondterheltnek tűnt. Magány és fáradtság motoszkált rajta. Ekkor már nem volt vele a férje, de aki nem tudná mi történt, az csak azt látná a képen, hogy a nő sugárzó boldogságában ringatja a kisbabát, feltehetően Martelt.
 - Azzal a képpel nem mész sokra - szólalt meg hirtelen Adelaïde, rá sem pillantva a férfira. - Alatta azonban lesz egy Martelről, ahol már idősebb. Körülbelül három éves lehet rajta. Alatta pedig én leszek a strandon, és csak azután jön a szülinapján készült fénykép.
 Rá sem tekintett Deiterre, mégis tudta, milyen képek sorakoznak a dobozban. Mély emlékek tömkelege, melyek örökre nyomot hagytak benne. A férfi nem bírt ellenállni a kísértésnek. Először azt a fotót emelte ki, amelyen Adelaïde van fürdőruhában. Csinosnak találta, még így pár évvel a szülés után is. Nem hagyta el magát, sőt mi több, rendkívül vékony volt. A férfi tekintetét azonnal bevonzották telt idomai, és mosolygó arca. Itt már több boldogságot vélt rajta felfedezni.
 - Ki csinálta ezeket a fényképeket? - kérdezte hirtelen, mire a nő ismét gúnyos vigyorra emelte ajkát.
 - Nem ismered. És igazság szerint már én sem... A férjem után vele kezdtem el kavarni, de csak kihasznált... Szexre kellettem csupán neki. Nem is akarok róla beszélni - jelentette ki rezzenéstelen arccal. Illetve, majdnem rezzenéstelen arccal. Ajka ugyanis meg-meg remegett, amíg róla mesélt, szemét pedig alig észrevehetően lehunyta egy pillanatra. Nem pislogott; megjelentek előtte az emlékek. Felkavarták őt, és ezt Deiter is látta rajta. Szörnyű múltja lehetett, és ebből a férfi szinte mit sem sejtett. Így csak lapozta tovább a képeket, és végül meglátta amit keresett. Martel mosolygott rajta. Kis csibésznek tűnt rendezetlen sötétbarna hajával, és kissé elágazó fogaival. Feltehetően az új felső ékeskedett rajta, melyet aznapi születésnapjára kapott. Egy tortát evett éppen, és szája szélén ott is maradt egy kis csokoládé. Deiter elmosolyodott, majd az azon nyomban lehervadt arcáról amikor rájött; bármi történhetett vele.
 - Eltehetem a képet? - kérdezte kis habozás után.
 Adelaïde bólintott, Deiter pedig becsúsztatta kabátja zsebébe.
 - Akkor most kérlek, vezess a játszótérhez! - kérte a férfi, a nő pedig leszorította a szemét, és ismét biccentett. Látszott rajta, hogy nem akar odamenni, de tudta, más lehetősége nincs. Ezért felállt, és Deiterrel az oldalán kilépett a házból...

 Köszönöm szépen a díjat, kedves Csilla!

11 dolog magamról:

1. Sosem tudok új dolgot mondani ilyenkor, mindig ugyanazok jutnak eszembe. ._.

2. Szinte mindig éhes vagyok, ezen kívül imádok enni.

3. Rengeteg blogom van, ennek oka az, hogy mindig van valami új ötletem, amit muszáj megvalósítanom.:D

4. Eddig négy befejezett történetem van, de csak kettő van kiblogolva. (jobb is)

5. Szeretek magamról beszélni.

6. Szinte nem csinálok semmit a szünetben, és mégis hamar eltelik.

7. Utálom a kémiát.

8. Rengeteg hobbim van, de leginkább az írást preferálom.

9. Már unom a kedvenc zenémet, de nincs szívem lecserélni.:,D

10. Szeretek gitározni, de lusta vagyok hozzá.

11. Igazából... Mindenhez lusta vagyok, csak az íráshoz nem.:D (meg az evéshez)

11 válasz:

1. Hogyan merítesz ihletet a blogodhoz?

- Egy már meglévő történetet bármikor tudok folytatni, de egy újhoz, vagy egy novellához mindig a zene segít, vagy a kutyasétáltatás, vagy a tusolás, fürdés.:D

2. Melyik évszak a kedvenced, és miért?

 - A tavasz, mert akkor olyan megfelelő a hőmérséklet, és akkor van a szülinapom!:3

3. Most hol lennél legszívesebben? 

 - Japánban.

4. Mi az, amit mindenképp kipróbálnál életed során?

 - Jó kérdés... Igazából sok ilyen dolog van, de most egy sem jut eszembe.

5. Milyen zenét szeretsz hallgatni?

 - Bár csak a metal és a rock zenét vagyok képes elviselni, ettől függetlenül mindig mást. Íráshoz leginkább instrumentalokat, vagy elvontabb Linkin Park számokat. (Thousand Suns album, vagy Reanimation)

6. Mit csinálsz most éppen?

 - Válaszolok a kérdésekre, zenét hallgatok, beszélek Ellivel és éhezem.:D

7. Melyik volt a legszebb könyv, amit életedben olvastál?

 - Húha, ez jó kérdés... Legszebbet sajnos nem tudok mondani, mert annyira nem vagyok az a nyáladzós fajta. Viszont a legjobb az biztosan a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei volt.c:

8. Hány blogot olvasol rendszeresen?

 - Négyet

9. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

 - Tőtött káposzta! Amúgy informatikus.

10. Hiszel az angyalokban, vagy a túlvilági lényekben?

 - Az angyalokban nem, viszont a szellemekben igen. De még Istenben, és a Sátánban is.

11. Hiszel a szerelemben első látásra?

 - Bár velem még nem történt meg, de tudom, hogy létezik. Az agy ugyanis nulla egész egy tized másodperc alatt el tudja dönteni, hogy ki az, aki bejön. Ennek következtében igen.

11 kérdés:

1. Mi a kedvenc ételed? (:3)

2. Ha hallgatsz valamit, mit hallgatsz most? (zenére gondolok)

3. Hány blogod van?

4. Milyen stílusban érzed magad leginkább otthon? (írást illetően)

5. Mi a kedvenc tantárgyad? (már ha van ilyen :D)

6. Melyik ország kultúrája ál hozzád a legközelebb?

7. Ha egy szóval kéne jellemeznek a stílusod, mi lenne az?

8. Mi a kedvenc blogod?c:

9. Mi a kedvenc könyved?

10. Miben érzed magad különlegesebbnek, mint mások?

11. Csatolj egy képet a következő szóhoz: Roncs

Akiknek továbbküldöm:

Lila ablakpárkány

Final Masquerade

Rose Criticism

 Deiter magasztos és határozott léptei elhalni látszódtak a nagy tömegben. Rá sem lehetett ismerni, az addig rendületlenül komoly, ám mégis csábításra kész férfire. Inkább csak próbált minél jobban elvegyülni a nagy tömegben, ami nem tűnt egy nehéz feladatnak, hiszen majdnem az egész város ott tobzódott a főtéren, és még azon is túl. Akár egy hangyaboly, olyanok voltak az emberek. Messziről teljesen egyformának tűnhettek, de a férfi mégis kívülállónak érezte magát. Sosem kedvelte az effajta rendezvényeket. Őt inkább a magányos farkas jelzővel lehetne illetni, de valaki mégis hiányzott neki. Azonban ezt mindig remekül tudta titkolni, és még a talpig tetovált teste is besegített neki ebben.

  Már csupán percek választották el a népet attól, hogy kitörjenek, és együtt kiáltsák égbe gondjaikat. A nagy órán a nagy mutató lassabban forgott, mint valaha, az emberek pedig halk duruzsolással ütötték el az idejüket. Csupán Deiter foglalt helyet csendben egy padon, és figyelte unottan a nagy mutató lassú mozdulatait.

 - Tíz, kilenc, nyolc... - kezdte a visszaszámlálást a tömeg. - három, kettő, egy!

 És akkor megannyi kín zengte be Bécs főterét...

 - Senki nem ért meg!

 - Meleg vagyok!

 - Meghalt édesanyám!

 - Megcsaltak!

 Deiter csak egy pillanatra gyengült el végül, és hunyta le szemét. Nem foglalkozva a hangos kiáltásokkal, ő így suttogott bele elenyészően a levegőbe:

 - Magányos vagyok...

 - Elveszett a fiam - hallott meg mellette egy hasonlóan halk hangot a férfi, és mikor csodálkozva odafordult, a reggel látott lányt pillantotta meg mellette ücsörögni a padon. Adelaïde is ránézett Deiterre, és egy hetyke vigyorra húzva szája jobb sarkát, így szólt: - Csak nem az észt hiányolja, uram?

 - Tényleg eltűnt a fiad? - hagyta figyelmen kívül Adelaïde gúnyos megjegyzését a férfi.
 - Nem szívesen beszélek erről egy olyannak, akinek még csak a nevét sem tudom - felelte rezzenéstelen arccal.
 - Deiter Horn - nyújtotta felé a kezét Deiter, mire Adelaïde ismét elmosolyodott. - És ha gondolod, nem is kell ilyen körülmények között beszélnünk róla... Tudod, érdekel. Ha gondolod, nálam elmondhatod egy kávé, illetve egy pohár víz társaságában.
 Tudta, hogy egy kávézóba nem tudja elvinni a nőt, ugyanis most mindenki szabadságon van, hála az ünnepnek, ezért hívta meg csupán a saját lakásába. Jelen helyzetben tényleg nem akart mást tenni vele, csak beszélni. Meg akarta ismerni, hallgatni szerette volna. Adelaïde habozott. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Deiter gyors magyarázkodásba kezdett:
 - Ne aggódj, nem akarlak meghúzni, vagy ilyesmi! - emelte fel védekezően a kezeit. - Amúgy se tenném. Szomszédaink vannak, akik mindent hallanak... - forgatta a szemét.
 Adelaïde egy kis gondolkozás után végül biccentett, és Deiter oldalán elindultak a férfi lakásába, ügyesen kikerülve az éppen hazafelé gomolygó tömeget. Amint a társasházba értek, Adelaïde ösztönösen körbevetítette a tekintetét, az egyedül élő férfihez méltóan kissé rendezetlen lakásban. Mosatlan edények sorakoztak az asztalon, és piszkos ruhák hevertek mindenütt. A fal néhol már kissé megviselt állapotban bomladozott. Nem voltak rossz szagok a házban. Sőt! Inkább férfi dezodor illat terjengett már csak az előtérben is.
 Adelaïde illedelmesen helyet foglalt az asztalnál, amíg Deiter töltött neki egy pohár vizet, majd leült elé, és így szólt.
 - Szóval, mi történt a fiaddal?
 Adelaïde letette a poharat, amiből éppen kortyolt, majd egy halk sóhajtást követően belekezdett:

 - Öt éve tűnt el, de az óta sem tudom túltenni magam rajta... Aznap töltötte negyedik életévét, gondoltam elviszem a játszótérre, hogy jól érezze magát. Pénz szűkében voltunk akkor, így ezzel tudtam csak megajándékozni, meg egy új pólóval. Örült neki. Jó volt nézni a boldog kis arcát, ahogyan fel-alá futkosott a játékok között - mesélte, majd hirtelen elcsuklott a hangja. Ivott még egy kortyot, és folytatta: - Csak egy pillanatra nem néztem oda, és már el is tűnt. Mint aki ott sem volt! Csak egy kibaszott pillanat volt az egész, én pedig majd' megöltem magam a bűntudattól, hogy elhagytam a fiam. Mindenütt kerestem, de sehol sem találtam. A rendőrök pedig egy év után feladták, és halottnak nyilvánították. De én ezt nem vagyok képes elhinni! Biztos vagyok benne, hogy él, és hogy vissza fog jönni hozzám!

 Mintha Deiter nem ugyanazt a talpraesett nőt látta volna akkor, mint délelőtt. A lány akkor, akár egy meggyengült katona, úgy ült előtte, szemében riadalommal, és szomorúsággal. Ahogyan már-már könnyek között mesélt az eltűnésről... A férfi szívébe egy cseppnyi fájdalom költözött, és úgy érezte: Segítenie kell Adelaïde-nek.

 - És a férjed? - kérdezte egy kis habozás után, mire a lány gúnyosan elnevette magát.

 - A férjem? A férjem az egy érzéketlen pöcs, aki elhagyott, miután megszületett Martel.

 Hallatszott Adelaïde hangján, hogy nehezen beszél. A nő, úgy érezte, hogy az ő felelőssége volt, és nem tudott megbirkózni a nevelés feladatával. Deiter pedig látta a tekintetében ezt, és egyre inkább magával ragadta a segítség vágya.

 - Segítek megkeresni - szólalt meg hirtelen, és még ő is meglepődött ezen kijelentésén.

 Adelaïde meglepetten fordult a férfi felé, majd újból felnevetett.

 - Ugyan már. Bizonyára van jobb dolgod is, mint hogy egy vadidegen nőnek segíts megkeresni a fiát. Például a más vadidegen nőkkel való etyepetye... 

 Adelaïde nem vette komolyan a férfit, és nem is vágyott arra, hogy segítsen neki. Deiter viszont rendületlenül próbált valamit tenni, maga sem tudta, hogy mi okból.

 - Engedd meg, hogy segítsek! Tudom, hülyén hangzik, hogy egy idegen faszkalap ajánlja fel ezt, de hidd el... Szerintem ketten jutnánk valamire az ügyben - próbálkozott tovább, mire a nő a fejét rázva sóhajtott.

 - Reménytelen. Ha a rendőrség nem jutott semmire, akkor pont te, miért tudnál bármit is tenni?

 - Mert a rendőrség csupa fasszopó pitiánerből áll, akik csak a törvényt tartják szem előtt, és nem törődnek azzal, ha egy édesanya majd' megdöglik, mert azt sem tudja, mi van a fiával! - harsogta Deiter idegesen.

 Adelaïde megszólalni sem tudott meglepetésében. Nem nézte volna ki a tetovált macsóból, hogy ilyen szinten képes megérteni, és átérezni, hogy min megy keresztül. Végül csak ennyit szólt:

 - Hogyan kezdjünk bele?

 Tíz óra harminc. Pontban ekkor csörrent meg Deiter Horn órája, ki egy ideges csapással a földre terítette ,,ellenségét", amely akkor nyomban elhallgatott. Egy utolsó fordulatot tett ágyában, majd idegesen felült, és arcát kezeibe temette. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy újabb napot gürcöljön a tetoválószalonban, mindenféle idióta kérést rajzolgatva kuncsaftjai testének minden pontjára. Nem akart mást, csupán aludni. De hívta a kötelesség, így egy végső sóhaj kíséretében feltápászkodott, és beszédelgett a konyhába, hogy egy kis kávéval pörgesse fel magát munka előtt. 

 - Picsába - morogta, mikor látta, hogy az utolsó tasak is üres. Végül úgy döntött, hogy a reggeli adagot majd bepótolja munkahelyén.

 Amint megmosakodott és felöltözött, rögtön nekivágott az egyébként nem hosszú útnak, de reggel tizenegy óra harminckor ez a pár házzal arrébb levő szalon felé vezető út megtétele, egy kész kihívásnak bizonyult., attól függetlenül, hogy ez az időpont még viszonylag későinek számít a megszokott munkaidőhöz képest. Deiter mégis gyalog szelte a járdát, és közben folyamatosan azon járt az esze, hogy miért tartózkodik annyi ember az utcán. Az egyik sietős járókelő neki is ütközött Deiter vállának, mire a férfi idegesen rákiáltott:

 - Nem tud vigyázni, bassza meg?

 Az idegen megfordult, és Deiter egy igazán csinos nővel találta szembe magát. Egyből megbánta az előbbi hangnemet, amelyet megengedett magának.

 - Mit üvöltözik? Igazán megtehetné, hogy nem az út közepén bandukol, seggfej! - kiáltott vissza a nő idegesen, mire Deiter meglepődve mérte végig.

 Talpraesettségével ellentétben igazán törékenynek tűnő hölgy állt előtte. Szürke csizma, fekete farmer és bézs színű kabát fedte be karcsú testét. Nyaka körül fekete sál tekergett, mi mögül hófehér bőre szinte kivirított. Barna haja kibontva omlott vállára. Rendezett külseje és tekintélyt parancsoló kisugárzása miatt Deiter kissé elszégyellte magát.

 - Elnézést... - morogta. -Meg tudná mondani, hogy merre siet mindenki?

 A férfi kérdésére a nő szemöldöke az égig szaladt, majd egy gúnyos vigyorral az arcán így szólt:

 - Ha ennyire tudatlan, akkor előtte az ünnepnapokat, és nem a káromkodásokat kéne betanulni, uram.
 Deiter-t másodszorra is meglepte, hogy a nő még el sem hátrált magas termetétől, és talpig tetovált testétől, a férfi határozottságáról nem is beszélve. Inkább csak egy szemrebbenés nélkül visszabeszélt neki, és ettől vált egyre szimpatikusabbnak az egyébként rendkívül dekoratív lány neki. Még az is el kezdett motoszkálni a fejében, hogy szíves örömest hazavinné magával, és munka helyett eltöltene vele egy kellemes délelőttöt... Délutánt... Vagyis el lett volna a hölggyel. De ehelyett csak bevetette legcsábosabb mosolyát, és így fordult most felé:
 - Inkább a nevét szeretném megtanulni, aztán elkönyvelem majd a saját ünnepnapomnak, ha ma jobban megismerhetem - duruzsolta, a lány pedig fejcsóválva kacagott fel.
 - Hagyjuk ezt a képmutató magázódást. Adelaïde vagyok, és ma van a Fájdalom Órája, mert nagyon úgy tűnik, hogy erről sem tudtál. Azt hittem, csak játszod a hülyét, de nagyon úgy tűnik, valóban az vagy. Én pedig hülyékkel nem szeretek kommunikálni. Viszont most sietek, mert lemaradok a rendezvényről.
 - Várj! - ragadta meg Deiter Adelaïde karját, mire a nő egy határozott mozdulattal megpofozta őt.
 - Mit képzelsz, mit csinálsz? - üvöltött rá a férfire, majd kirántotta karját.
 - Csak azt akartam megkérdezni, hogy ha ma ünnepnap van, akkor nincs meló se, ugye? - hagyta figyelmen kívül a kérdést, a nő pedig egy fáradt sóhaj után válaszolt Deiter kérdésére.
 - A Fájdalom Órája van, tehát mindenki, ismétlem mindenki elmegy a főtérre, és pontban tizenkét órakor felkiált az égbe. Elmondja, hogy mi bántja a szívét.. Te tényleg nem hallottál még erről?
 - Csak most költöztünk Bécsbe... - jelentette ki Deiter, majd a nő arcán átfutott valamiféle ,,most már mindent értek" tekintet.
 - És ahol eddig éltél, ott nem tanították meg az illemet, ugye? - vágta hozzá még utoljára, majd továbbsietett.
 Mintha ott sem lett volna, de Deiter agyába mégis beékelődött a lány, a Fájdalom Órája nevű rendezvénnyel együtt. Aztán Adelaïde-t el is hessegette azon nyomban gondolatai közül, és arra jutott, hogy elmegy, és megnézi, milyen is ez a bizonyos rendezvény. Hátha tud majd egy jót nevetni azokon az idiótákon, akik azt hiszik, hogy egy ilyen programmal minden problémájuk meg lesz oldva. Deiter ebben nem hitt. Ő már szinte semmiben sem hitt, amióta az ő életét is csak a romokban látja.

Amit elrejtesz, az még ott van. Amit elhallgatsz, az még megtörtént. Sikíts! Mondd el a világnak mi bánt, hogy lásd; nem vagy egyedül...

 Ezzel a szöveggel próbálja magára felhívni a figyelmet A Fájdalom Órája nevű rendezvény, amit minden október nyolcadikán megtartanak, pontban tizenkét órakor. Ilyenkor még a gyermekek sem mennek iskolába, s a szülőket sem hívják be dolgozni. Csak ki kell állniuk Bécs főterére, és elkiabálniuk az égbe, hogy mi bántja a szívüket. Igencsak népszerű ,,ünnepnap" az ott lakók körében, de vajon mi értelme van? Egy ilyen nap meg tudja változtatni az addigi életedet, vagy minden úgy megy tovább, mintha nem történt volna semmi? Ebben a történetben kiderül...